„Központok a Zala mentén”

Állandó kiállítás a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban

2000. október 20-án nyílt meg Zalaegerszegen a „Központok a Zala mentén” című állandó kiállítás. Alapkoncepciója szerint a kiállítás a mai Zala megye területén, a történeti idők folyamán létezett, illetve létező három regionális központ, a római kori Salla (Zalalövő), a IX. századi illetve Árpád-kori Mosaburg/Zalavár, és az újkori központ, Zalaegerszeg történetét mutatja be. A három nagy kiállítási egységet ún. időalagutak vezetik be, illetve kötik össze, melyek kitekintést nyújtanak a terület történelmének őskori, népvándorlás kori és középkori történeti korszakaira. Az időalagutak összekötő szerepét hangsúlyozza sötétbarna, barlangszerű érzetet keltő falszínük is, míg a központok termeinek falszíne világosabb, élénkebb színű (pompeji vörös, napsárga, almazöld). A legújabb kutatások eredményeit bemutató kiállítás számos új, megyetörténeti vonatkozású információt is hordoz. Ilyen példának okáért a Salla négy évszázados történetének éremforgalmát reprezentáló, hisztogramként felépített numizmatikai tabló, a zalavári feltárások jelenlegi állapotát tükröző makettek és terepasztalok, vagy az egykori egerszegi vár rekonstrukciója. Először látja a közönség az Alsórajk-Kastélydombon előkerült római villa XIX. számú helyiségében feltárt padlómozaik részletét, az egykori zalavári apátság rekonstruált, faragott kőkeretes ajtaját. A Zalaegerszeg központot bemutató harmadik kiállítási egységben a rendezők megkísérelnek jellemzést adni a poros kisvárosból az 1960-1970-es évekre nagyvárossá lett Zalaegerszeg tárgy- és lakókultúrájáról, ekkori művelődési életéről.

Kis folyó kanyarog a délnyugat-magyarországi dombok között Z betű alakot írva le, és táplálja Közép-Európa legnagyobb tavát, a Balatont. Neve, amelyet ennek a tájnak is adott, kétezer éve ismeretes, a rómaiak írták le először, de ők is már az őslakóktól tanulták.

Az itt megtelepült emberek számára összekötötte ezt a vidéket. A szabdalt felszínű, ősi erdőkkel borított táj jól járható völgyeiben szárazon és vízen könnyen mozoghattak minden égtáj felé. Így a történelem során természetes módon e táj ember alkotta központjai legtöbbször a folyó mentén létesültek.

Kiállításunk időutazásra hívja a kedves látogatót, felvillantva a Zala-vidék egész történelmét, és bemutatva az évezredek során kialakult három legjelentősebb központot.

Őskor

A Zala folyó völgyében és annak földrajzi közelségében a legelső névről ismert település, Salla alapítása előtt már legalább hat évezreden keresz­tül létesültek emberi lakóhelyek. A kü­lönböző őstörténeti korszakok – az újkőkor, a rézkor és a bronzkor – állattenyésztő és földművelő népeinek sem nevét, sem nyelvét nem őrizte meg számunkra a történeti hagyomány. A vaskori kelták azok, kiket a Nyugat-Dunántúlon először névről ismerünk.

Ma már a régészettudomány módszereivel az őskori falvak sűrű láncolata mutatható ki. A lelőhelyek közül néhányat földrajzi helyzeténél, méreténél és leletanyaga gazdagságánál fogva méltán tekinthetünk az adott kultúra helyi centrumának.

Kiállításunk első termében – mintegy bevezetőül a későbbi nagy központok történetéhez – ezek közül mutatunk be néhányat.

Salla – Római kor

Salla (Sala, Salle) valószínűleg illyr-kelta eredetű, ó-európai földrajzi név a Zala folyó megjelölésére. Innen kapta nevét az a település, amely a mai Zalalövő elődje volt a római korban. Mintegy 400 éves fennállása folyamán fontos szerepet játszott, a Rába és a Mura folyó, illetve az Alpok-alja és a Balaton-vidék által határolt térség történetében.

Szórványos kelta településnyomok után a Kr. u. 2. évtizedtől kezdve kb. 85-ig egy katonai segédcsapat állomásozott itt. Ennek távozása után falusias település maradt a tábor helyén, amely szervesen fejlődött át a 2. század elején várossá. A település - Hadrianus császár urbanizációs törekvéseinek megfelelően - 118-ban municipium rangot kapott, és ettől kezdve a 4. század végéig a környék közigazgatási központja volt. Békés fejlődését egy germán nép, a markomannok sorozatos betörései akasztották meg 169-ben és az ezt követő évtizedben. Ezután folyamatosan veszített jelentőségéből, s a 3. század közepére teljesen elnéptelenedett.

Salla a 4. század első évtizedeiben éledt újjá: legfontosabb intézménye ebben az időben a Borostyánkő út mentén épült középület, a villa publica, amely a század végéig működött. A népvándorlás első hullámainak megjelenésekor a rómaiak rendezett körülmények között hagyták el a települést.

Népvándorlás kor

A belső ázsiai hunok megjelenése, majd győzelme a Kelet-Európában élő germánok felett (376) elindította a nagy népvándorlást. Előbb a hunokkal szövetségek barbárok (alánok, nyugati gótok), majd az őket elűző germánok (keleti gótok, langobárdok) költöztek Pannóniába.

Egy újabb ázsiai eredetű, török nyelvű nép, az avarok 568-ban vették birtokba a Kárpát medencét. Az avar kaganátus délnyugati határa a Zala folyó medencéje, melynek stratégiailag fontos pontjain létesültek az első települések. Ezek különlegessége, hogy avarok és szlávok együtt hozták létre. Sajátosan kevert műveltségük a Pókaszepetk-Zalakomár csoport. Emellett a továbbélő helyi, és a Mediterraneumból hozzájuk telepített és települt romanizált népesség Keszthely-Fenékpuszta környékén egy egyedülálló késő antik–keresztény műveltséget teremtett, az ún. Keszthely-kultúrát.

791-811 között felbomlott az avar kaganátus, a Dunántúl Pannonia provincia néven a Karoling birodalomba tagozódott. A 9. század első évtizedeinek mozgalmas eseményei következtében újabb, valószínűleg déli szláv népcsoportok is költöztek vidékünkre.

Mosaburg

A 840-es évek elején Német Lajos keleti frank császár Alsó-Pannóniában, a „Zala folyó környékén” kiterjedt hűbérbirtokot adományozott a Nyitráról elűzött fejedelemnek, Priwinának. A hamarosan teljes tulajdonú földbirtokká változott grófság központja Zalavár-Várszigeten épült fel. Az új Karoling grófság székhelye néhány évtized alatt virágzó városias településsé, a Dunántúl regionális központjává vált, amit a források civitas Priwinae, urbs paludarum, Mosaburg=Mocsárvárnak neveztek. Társadalmilag erősen rétegzett lakossága részben a helyi avar-szláv alapnépességből, részben Európa távoli területeiről toborzódott. Életmódjuk, viseletük, temetkezési szokásaik hűen tükrözik eredetük sokszínűségét – s a kora feudális társadalmi hierarchiában elfoglalt helyüket.

A grófság egyházilag a salzburgi érsekség fennhatósága alá tartozott, urai, Priwina, majd fia, Kocel néhány évtized alatt több mint 30 templomot építtetett fel. Közülük három, az Adorján mártír zarándoktemplom, továbbá a Szűz Mária és a Keresztelő Szt. János templom Mosaburgban állt.

A vidéket 900 után a honfoglaló magyarok határövezetnek tekintették, a gyepű legkorábbi vonala a Zala folyó völgye. Felügyeletét a „Zalában, a Balaton körül” megtelepült Vérbulcsu törzse látta el.

Zalavár – Árpád-kor

Zala megyét 1009-ben, a veszprémi püspökmegye tartozékait leíró oklevélben említették először, amikor az első ispán, Kolon után civitas Colonnak nevezték. Székhelye minden bizonnyal Zalavár-Vársziget, amit ekkortájt kerítettek körbe erős kő- és faszerkezetű sánccal, s ahol 1019-ben már újra templom és bencés kolostor állt Szt. Adorján tiszteletére. A 13. századtól a zalavári apátság hiteles helyi feladatokat is ellátott, Mohács előtti tevékenységét 238 fennmaradt oklevél dokumentálja.

Kolon ispán saját birtokközpontja, udvarháza azonban a mai Kolonpuszta közelében, Balatonmagyaród és Zalakomár között állhatott, itt került elő szolgálónépének a 10. század végétől a 11. század utolsó harmadáig használt temetője is.

   Középkor

   A 14-16. század folyamán Zala vármegyében a közigazgatási, egyházi és világi központok szerepét különböző és időszakonként váltakozó helyszínek töltötték be.

A nemesi vármegyének nem volt állandó székhelye. A legfontosabb közgyűlések színhelyei kezdetben többnyire Kehida és Mándhida voltak, a 16. század második felétől pedig Kapornak és Egerszeg.

Az egyházi intézmények közül továbbra is a hiteleshelyként is működő Zalavár és Kapornak, a két Árpád-kori alapítású benedekrendi monostor játszotta a vezető szerepet, habár a 14-15. század folyamán számos kolostort alapítottak és új templomot emeltek megyeszerte.

A 14. század elejétől Zala vármegye legjelentősebb főúri családjai a Bánfiak és a Kanizsaiak voltak, akik birtokközpontjaikban a kor követelményeinek megfelelő tágas, kényelmes várkastélyokat építettek.

A 14-15. század a békés fejlődés és a gazdaság felvirágzásának korszaka volt Magyarországon. A gazdasági prosperálás alapját a mezőgazdasági termelés fejlődése, és ennek nyomán a kereskedelem fellendülése, kiszélesedése képezte. Zala vármegye területén számos mezőváros alakult ki, amelyekben az árucsere színhelyéül szolgáló vásárokat tartották.

A békés virágzás időszakának a törökök dunántúli terjeszkedése vetett véget. Az 1530-as évektől kezdve egyre sűrűbben érték a török betörések Zala vármegye területét. Szigetvár eleste (1566) után a megye déli része végvidék lett. A délnyugat-dunántúli végvári rendszer új székhelyéül Kanizsa várát jelölték ki.

1600 őszétől – amikor a törökök hosszú ostrom után elfoglalták Kanizsát – a központok átrendeződése következett be.

Zalaegerszeg

A Zala folyó térségében a 17. századtól új központ alakult ki: Zalaegerszeg. A települést 1247-ben a veszprémi káptalan oklevele említi először. Nevét a Zala mocsaras árterületeit kedvelő égerfáról kapta.  Mai területén hajdan 23 kis falu létezett, néhányuk elpusztult az idők során. „Egerzeg”, melynek földesura a veszprémi püspök volt, a középkorban mezővárosi rangot (1421) és vásártartási jogot nyert.

A török háborúk idején, Kanizsa elfoglalása után jelentősége megnőtt, az egerszegi vár a Kanizsával szembeni végvári rendszer legfontosabb erőssége lett. A törökök kiűzése után katonai igazgatási szerepe átalakult, irányító funkcióját a vármegye közigazgatási központjaként tartotta meg, amely a megyeháza 1732-ben történt felépítésével állandósult. E szerepkörét napjainkig megőrizte, miközben a nagykiterjedésű megye területe ­– a 19. és a 20. század folyamán – számos alkalommal megváltozott és jelentősen csökkent.

Megyeszékhely volta ellenére Zalaegerszeg hosszú ideig kisváros maradt, vonzáskörzete csak közvetlen környékére korlátozódott, lakosainak többsége földművelésből és kézműiparból tartotta fenn magát. A 19. század első felében viszont a vármegyeházán politizáló zalai szabadelvű nemesség tevékenységének köszönhetően a település neve országosan ismertté vált.

A modern államszervezet kiépülésével egyre több hivatal került Zalaegerszegre. 1885-ben rendezett tanácsú várossá alakult, ezt követően felgyorsult városiasodása, ám gazdasági fejlődése továbbra sem volt arányban közigazgatási központ szerepkörével. Ez az állapot csak a 20. század második felében változott meg, amikor a város valóban Zala megye gazdasági, közlekedési, egészségügyi és kulturális központjává vált. Területe – a környékbeli települések idecsatolásával – sokszorosára növekedett, lakóinak száma megtöbbszöröződött.

Az ezredfordulón itt élő mintegy 60 000 ember, s az ide látogató vendégek egyaránt lakályos, természeti környezetéhez alkalmazkodó, virágzó városként emlegetik.